Ó én anyám

Karácsony ünnepe - mily különös varázsa van e két szónak! A legszebb és legnemesebb dolgoknak egész láncolata fűződött, az évszázadokon keresztül, legszentebb ünnepünk köré. Minden országnak megvannak a karácsonyi szokásai és minden országban minden háznak. Minden házban, amelynek megvan a maga érzelemvilága, majdnem minden szív talál egy rokon szívet.

Szinte megható, méltóságteljes dolog az, midőn az ember híven ragaszkodik a maga alkotta, nemes szokáshoz. Meg kell benne lennie a rend, a nyugalom és megbízhatóság egy vonásának. Hol a benső erély nem edzi a talajt, ott a barátságos szokások gyenge virágai nem gyökeredzhetnek meg.

Gönczi úr olyan férfiú volt, kinek foglalkozásban és változatosságban dús élete nagyon kevés pihenőt és nyugalmat engedett arra, hogy békésen álmodozhassék, és fájdalmas, mély emlékeknek szentelhesse magát. A ház tele volt vidám, viruló gyermekekkel, szeretetreméltó nőt mondhatott a magáénak, gyára telve volt munkásokkal, a polgárság jólétét a kedvelt férfiú véleményétől tette függővé, - mindez persze az események örökké változó áramlatában csak kevés szabad időt engedett neki.
Gönczi úr a szokások embere volt.

A karácsonyest szürkületében semmiféle gyermeki kérés, foglalkozás vagy látogatás nem gátolta őt meg abban, hogy egy fél óra hosszat ne álmodozzék és fel ne idézze emlékébe a rég elmúlt, drága alakokat. A gyár kicsiny magánirodájában, hol ma senki sem zavarhatta meg, mert a szent napon már tizenkét órakor megkezdődött a szünet, a máskor oly fáradhatlatan férfiú kényelmesen ült munkásai között, bőrszékében. Szürkülő fejét könnyedén hátrahajtotta és finom metszésű, erélyes vonásaihoz a sötét körszakáll remekül illett. Egy kis tűzmentes doboz, mely mindig ott szokott állani a nagy pénzszekrényben az értékpapírok között,nyitva állt előtte. Tartalmát néhány parasztosan öltözött öreg ember elkopott fényképei képezték, továbbá egy ócska, sokat olvasott új testamentom, néhány cipruság és egy nagyon durva, sárga papirosra írt levél.

A karácsonyi ájtatosságnak fő célja volt, hogy ezt a levelet újból elolvashassa; a derék férfiúnak a kegyelet elmaradhatatlan kötelességévé s a legszentebb karácsonyi szokásává tette, hogy az anyai szeretetnek megható és lemondásteljes evangeliumát éppen e napon olvassa el e szögletes és hibákkal telt levélből.
A levél tartalma a következő volt:

Kedves fiam!
Isten legyen veled, ez képezi imámat éjjel és nappal, hogy most, mikor a távolban vagy, boldog légy, fiam! És nagybátyádnak a jó Isten fizesse meg, édes Jánosom, amit veled tesz. Én majd meg elviselem egymagam, ne aggódjál. Rosszul írok, talán el sem fogod olvashatni, de hát mi írni valóm is volt nekem egész életemben, nekem szegény özvegyasszonynak. És édes fiam, ezt csak ne tedd, hogy eljöjj hozzám, mielőtt a hajó elindul, oh, áldalak gondolataimban, oh, fiam, édes fiam. Isten legyen veled és őrködjék feletted! És légy nagyon szerencsés. Sütöttem neked egy patkót és elküldöm neked. Igen, óh, ha még egyszer, karácsonyra! itt lehettél volna nálam! Édes fiam! a rokonok rossz néven vennék, még ha a pénzt elküldhetném is neked, nem szabad eljönnöd! És a te szívedet ez ne búsítsa. A reményben, hogy boldog léssz, a fájdalom kedves nekem, te egyetlen fiam! Mit is adhattam neked, én szegény öreg asszony kezeim munkájával. Most lesz majd örömteli karácsonyünneped. Tisztelem nagybátyádat, a nénit és a kisasszonyokat és a kedves Katicát, a kisasszonykámat! Tartsd mindig Istent szem előtt, fiam! légy becsületes. Szívem nálad van, szeretett gyermekem, és örökre elbúcsúzik tőled. Ah Istenem, Uram, mint éget a búcsú. De szívem vidám, Jánoskám, amikor arra gondolok, hogy minden csak a te boldogságodra válik. Finom úr lesz az én fiamból, te derék vagy. Igen! te nem szégyenled magad,amiért szegény asszony az anyád. És Isten őrködjék feletted fiam. Én jó Istenem, Istenem! oh igen! tedd őt boldoggá és jóvá! Édes fiam, élj boldogul! Csókol, oh szívből
a te anyád.

Azt kérdezted, hogy a tanítóéknál töltöm-e a karácsonyt! Nemmel kell e kérdésre válaszolnom! A tanítóék elmentek szüleikhez! És én egész egyedül vagyok. Még egyszer üdvözöllek és most zárom levelemet.

- Oh anyám, én anyám! Kimondhatatlan szeretettel hangzottak e szavak mindenkor az olvasó szívéből.

Maga előtt látta őt ismét a kedves, hajlott, szegényesen öltözött alakot, a megható női arcot, a gondoskodó hű kifejezéssel, oly egyszerűen, oly szépen, mint egy szentet, a simára fésült ősz haj keretében.Képzeletében megcsókolta a hervadt, szegény, kérges kezeket, ott feküdt keblén; látta a legboldogítóbb örömkönnyekben ragyogó jóságos szemeit, amint rajta pihentek - -

Oh anyám, én anyám.

Igen, nagyon szegény, nagyon öreg és a gondtól és szükségtől nagyon korán megöregedett anyuskája volt. Kemény szolgálatban már majd elérte negyvenedik évét, midőn a szegény iparoslegény, kinek megőrizte hűségét még fiatal korában, végre mesterré lett. Mikor aztán mindkettőjüknek megtakarított pénzecskéje elég volt az egyszerű szerszámok beszerzésére, megalapították a szerény háztartást az asztalos kicsiny szülőfalujában.

Az anyai arc már nem volt viruló és fiatal, mely Jánoska picinyke ágya fölé hajolt,midőn a küzdelmes évek után, a jólét kezdetén bevonult a két emberhez az a boldogság,melyre már nem is számítottak.

- Megérkezett egy kis gyermek, egy kedves, mosolygó angyalka!

A mesterné hervadt arcát az öröm és az anyai szeretet mintegy dicsfénnyel vette körül, a mester pedig most még ezerszerte szebbnek látta őt, mint egykor, amikor még üde és fiatal volt.

És ő maga! Igen, az ő haja is ősz volt már, de valódi ifjú erővel és örömmel dolgozott, hogy kenyeret és pénzt szerezzen házikójába, hova a boldogság beköltözött. Jánoska ott szerezte meg első tapasztalatait a műhelyben és csodálkozva látta, mily remekművek kerülnek ki apja keze alól;asztalok és szekrények,k tulipános ládák, ágyak és ágyacskák, élők és holtak részére.

Egyszer aztán -, hogy is történhetett ez oly hamar? az atya maga is bent feküdt egy olyan hosszú, keskeny, fekete ágyban; forgácsokból ágyaztak neki és Jánoska hallotta anyját sírni, de úgy, ahogy ő még soha, sohasem sírt, bár mint megütötte magát, bár mint elverték is. Látta, amint a becsukott ágyra gyönyörű koszorúkat helyeztek el és akkor aztán ráadták legszebb ruhácskáját és édesanyjával kimehetett a temetőbe, lassan, nagyon lassan, a fekete koporsó után. Szorosan odasimult anyuskája fekete szoknyájához, és az anya szemeiből nagy könnycseppek hulltak alá a gyermek fürtjeire.

Azután beköltöztek egy nagyon szűk szobácskába;anyja idegeneknek varrt; az apa sírján pedig a csipkerózsa és orgona bokrok magasra nőttek és minden tavasszal dúsabb és dúsabb volt virágjuk. Néhány héttel karácsony előtt a mama mindig hozott néhány száraz gallyat az apuska sírjáról és sírva vitte haza. Mikor aztán már égett a kicsiny karácsonyfa, akkor mint egy varázsra a száraz gallyak virágot hajtottak és a fehér abrosszal leterített asztalon, élő, tavaszi üdvözlet állott ott egy cserépkorsóban, az apja sírjáról.

Oh, mily szép volt az! És az egész élet, amit anyjával töltött, ilyen szép volt. A mama oly jó volt! Majdnem megvakult a sok kötéstől és varrástól, hogy csak fiacskája, az a vidám pajkos gyermek, semmiben sem szenvedjen hiányt. Nagyon sokat engedett fiának. Hadd legyen vidám és boldog és ne lássa, mily szomorú mindig az anyja. Hadd barangolja be társaival a rétet és mezőt és télen meg akkor volt boldog, ha rózsapiros arccal jött haza, amikor a hóban játszadoztak; hiszen minden játéknál ő volt a vezér.

Amikor az est beálltával hazajött és nagyokat szuszogva beleharapott az illatos almákba, melyeket anyja sütött neki, - ő, ki mindig oly vágyva gondolt reá! - amikor aztán talán egy fél óra hosszat felolvasott neki a bibliából vagy egy olvasókönyvből, oh, mily boldog és megelégedett volt ilyenkor az anya!

Boldogság volt reá nézve az, hogy fiáért feláldozhatta magát és a fiú, az egészséges, elkényeztetett, életvidor gyermek önzésével, ezt alig vette észre. Mintegy öntudatlanul érezte ugyan, hogy sehol sincs jobb helyen, mint a barátságos, bizalmas fészekben, melyet az anyai szeretet mindennap újból elkészít neki, de hogy a vénülő asszony mily nehéz áldozatok árán teremti meg számára gyermekkorának ezt a paradicsomát, arra nem is gondolt. Ez okozta aztán, hogy nem érezte magát valami nagy hálára kötelezve anyja iránt, ezért fejtett ki csak nagyon csekély buzgóságot az apró szolgálattételekben és szívességekben , - hiszen a mama már csak az ő létezése által is boldog, hányszor mondta! - Azért hát tovarohant ifjúságának napjain és évein keresztül és indig csak önönnmagával gondolt. Így bizony...

De hogy is volt az lehetséges, hogy oly könnyen elhagyta anyját? Igazán könnyen, könnyű szívvel és könnyelműen, - hiába szépítené, még a réges-régen elmúlt idő sem változtat e tényen!

Persze a kísértés nagyon is csábos alakban közeledett feléje!
Tizenhárom éves volt akkor és húsvétra be kellett volna állnia inasnak, atyja utódához.

Egyszerre csak, kora ősszel, levél érkezett az özvegy házába, egy levél, nagyon messze földről, ilyesmi pedig még sohasem történt meg. Az elhalt mesternek volt címezve a levél és mikor Jánoska anyjának a sietve írt sorokat kibetűzni segített, hangos ujjongásba tört ki, míg az öreg asszony csak nagy nehezen fogta fel az ily hirtelen bekövetkezendő meglepő eseményeket.

Hogy férjének egy fiútestvére már régen kiment Amerikába és ott nyomtalanul eltűnt, azt tudta. De hogy a halottnak vélt sógor hirtelen, mint élő, gazdag és a szerencse által elhalmozott látogató vissza akar jönni hazájába vendégképp, nejével és gyermekeivel, hogy felkeresse testvérét, ez rá nézve nagyon sok volt a csodálatból és nagyon sokáig ült gondolataiba elmerülve, míg a meglepetéstől szóhoz tudott jutni.

És e szavak is csak a kényes panasz kitörései voltak, hogy a szeretett halott nem részesülhet e nagy örömben, hogy oly régen már künn kell porladoznia a hűs földben!

János rögtön írt nagybátyjának a fővárosba, ahol egy elsőrangú szállodában bérelt lakást és értésére adta atyjának nyolc év előtt bekövetkezett halálát. Nagyon szépen és nagyon csinosan írta és fogalmazta levelét. Az öreg asszony azt mondta, hogy ilyformán a kedves rokonok talán nem találják majd érdemesnek, hogy ily messzire elfáradjanak.

De a bácsi igazi amerikai volt, ki, ha egyszer feltett magában valamit, nem tért el egykönnyen szándékától. Azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy bátyját lássa és bár harminc év óta élt távol hazájától, anélkül, hogy bátyja után csak tudakozódott volna is, most mégsem volt sürgősebb dolga, mint hogy szülőföldére érve, azonnal felkeresse legalább nyugvóhelyét. Az elhaltnak neje és gyermekei iránt már csak másodsorban érdeklődött.

Nagy szemekkel nézték a faluban az úri fogatot és az előkelő látogatókat, kiket nagy nehezen elhelyeztek a vendégfogadó egyetlen szobájában. Mikor a szépen öltözött rokonok beléptek legkisebb leánykájukkal, egy sugár növésű szép gyermekkel, a szűk, alacsony szobácskába, a szegény asszony azt sem tudta, mitevő legyen az aggodalomtól, a meglepetéstől és az alázattól.

Szerencsére itt volt Jánoska, ki üde, szabad modorával oly szépen tudott csevegni, hogy teljesen magára vonta az idegenek figyelmét. Azonnal felajánlta kíséretét, ha ki akarnak menni atyja sírjához és útközben nagyon okosan és szeretetreméltó módon felelt meg az idegenek kérdéseire. Nem messze a falutól gyönyörű erdőségek voltak. A rét telve volt virágokkal s a szeptemberi napok szépek, enyhék és kristály tisztaságnak voltak.

Néhány napi ittlétük alatt, rokonai bizonyára nem unják majd meg e kis falut. Ő szívesen megmutat majd nekik mindent, amit a vidék szépet nyújt. És az amerikaiak úgy találták, hogy a hosszú tengeri utazás után ez a pihenés nagyon kellemes lesz. A két nagyobbik leány a fővárosban maradt egy ismerős családnál és Katicának első percben megtetszett szeretetreméltó unokatestvére. János rábeszélését hangos örömkiáltásaival támogatta.

Az elkényeztetett vendégek tényleg itt is maradtak két éjjelen át, ez egyszerű falusi szálláson és megelégedtek az egyszerű étkezéssel és János gyermekes társaságával. A fiú anyjával persze nem sokra mehettek, mert az sohasem tudta leküzdeni végtelen zavarát; nem tudott elfogulatlanul társalogni. Legfeljebb annyi bátorságra tett szert, hogy végigsimította Katica aranyfürtű fejecskéjét, ki mindig oly kedvesen mosolygott reá fénylő, barna szemeivel.

Annál kevésbé élénk és elfogult volt János. Amikor künn volt a verőfényes réteken, szerencsés természete úgy csergedezett, mint a fürge patak. Katica bájos elismerése teljesen biztossá és örömteltté tette őt. Nem csoda tehát, ha a rokonok teljesen el voltak tőle ragadtatva.

Gönczi úrnak nem volt fia. S bár nagyon büszke volt szép és társadalmilag művelt leányaira, a fiút nagyon nehezen nélkülözte. A gyönyörű falusi fiúcskában hirtelen feltűnni látta eszményképét,melyet öntudatlanul alkotott magának a hiába óhajtott saját fiáról.

Ilyennek kell lennie az olyan embernek, ki arra van teremtve, hogy az életben szerencsés legyen. Ily bátran, ily elfogulatlanul, ily fénylő szemekkel kell a világba tekintenie.

És Jánosnak szerencséssé kell lennie, elviszi magával az új világba, hadd álljon arra a helyre, melyet a természet mintegy tévedésből megtagadott tőle!

Mily boldog megdöbbenés, mily kacagó öröm tört ki a fiúból, midőn a bácsi megkérdezte véleményét a gyorsan megfogant terv felől. János magánkívül volt örömében.

Persze, hogy elmegy. A mama? Oh, az bizonyára ezer örömmel beleegyezik, hiszen ő nem akart, nem óhajtott egyebet, mint fiának boldogságát. És mily nagy boldogság volt arra nézve az, hogy sokat tanulhat majd, sokat láthat és végül sokat szerezhet. Az ömlengő fiú szinte megittasodott.
És a jó öreg anya tényleg még távolról sem gondolt arra, hogy útját állja kedvence boldogságának. Igaz, hogy majd összerogyott, mikor a tervről értesült. Amerika az ő szemeiben egyértelmű volt a világ végével és a búcsúzást véglegesnek tekintette, mintha a halál választaná el kedvencétől. A rokonok nem vették tőle rossz néven, hogy oly nehezen és ügyetlenül hebegett köszönetet, a szegény asszony úgy érezte, mintha fáradt agyában minden gondolata szétolvadna. János ábrándozott a boldog viszontlátásról és ezt az anya legkevésbé tudta felfogni;őneki úgy tetszett, mintha egy haldokló a földre visszatérésről beszélne.

És amellett megható módon elhatározott volt és remegő ajkakkal ismételte János örömteli szavait: "Oh, mily nagy boldogság ez ránk nézve! Mily hamar jöhet a szerencse! Igen, mily hamar! Mily hamar!"

Mily csodálatos volt előtte az is, hogy semmiről sem kellett gondoskodnia, hogy János semmit sem visz el hazulról, semmit, éppen semmit, még új ünneplő ruháját sem,melyet nagy fáradtsággal ő maga varrt neki s mely még egyszer sem volt rajta! Mindazonáltal mégis előhozta az új ruhát, kirakta egy székre, mintha az idegeneknek most mégis csak be kellene látniok, hogy ily szépet mégiscsak el kellene vinniök az újvilágba.

De nem! Az amerikai éppen azt akarta, hogy ócska mindennapi ruhájában jöjjön vele védence, hogy mindjárt felöltöztethesse tetőtől talpig, mintegy testileg és lelkileg. És jó tettét gyorsan, minden hosszas gondolkodás nélkül akarta kivinni. Két órával a terv megfogamzása után a kocsi már készen állott, a siető Jánosnak hosszú volt még ez a kis szórakozási idő is.

Mikor aztán ott csüngött anyja nyakán, mikor azt a szikár női testet,melyet az érzelmek vihara járt át, utoljára s talán életében legelőször érezte szívéhez oly közel, az ő lelkét is átremegte egy ismeretlen, rejtélyes érzés, de a perc behatása alatt, a sok hang okozta zajban, a hatalmas indulat ismét eltűnt. Még egy csók, egy utolsó kézszorítás, még hallotta a bácsi szavait:

"A jövőben majd megemlékezem önről, jó asszony," - akkor aztán már fenn ült a méltóságteljes urasági kocsis mellett, a lovak megindultak, még egyszer visszafordult és a kocsi körül álló emberek előtt így kiáltott: "Isten veled anyám, tíz év múlva a boldog viszontlátásra! Ez ujjongó szavak metsző kegyetlenségét nem érezte senki sem, csak mikor már a kocsi egynegyedórányi távolságban volta falutól, Katica gyengén meghúzta új testvére kabátját s korán érett fájdalmas kifejezéssel bájos szemében, így súgott feléje: "Nagyon sajnálom anyádat!"

Mily különös -, János, ki még csak az imént a leghívebb szívet veszítette el, meg tudta vigasztalni Katicát. Azt mondta, hogy édesanyja nem olyan nagyon sajnálatra méltó, hiszen most könnyebb lesz az élete és az egyedüllétet ő már nagyon megszokta.

Újévre a nagy gőzhajóval akart az egész társaság New-Yorkba hajózni. Addig a család ott lakott a főváros egy előkelő szállodájának első emeletén. Mikor a fiatal falusi fiú ezt a szállodát meglátta, azt hitte, hogy egy leírhatatlan pompájú tündérkastélyba jutott.

Ez ismeretlen szépségek láttára majdnem elveszített egy keveset bátor, öntudatos magatartásából; de az okos, kedves gyermek, ki most már testvére lett, megható tapintattal segítette ki minden nehézségből. Nagyon kedves, szerény modorban tudta neki megmagyarázni ezt és amazt; barátságosan mosolyogva bevezette az új szokásokba, szeretetteljesen tanácsolt neki és tréfásan bátorította. A két nagyobb leány feltűnő, büszke szépségek voltak, hideg, rendkívül előkelő modorral, kik még akkor sem tanúsítottak valami különös figyelmet az új testvér iránt, mikor egy első rendű szabó valóságos gavallérrá változtatta őt át.

Jánosnak nem maradt sok ideje, hogy ezen búslakodjék. Hisz oly sokat kellett látnia, megcsodálnia és tanulnia. A mesterek egész serege igyekezett jóformán már az első naptól fogva, hogy hiányos ismereteit kibővítsék és amennyire lehet, előkészítsék a kereskedelmi iskola bizonyos osztályára, ahová az új világban járni fog. Amennyit csak lehetett, meg kellett még tanulnia angolul s minden nagyon könnyen ment és nagy örömet okozott neki. Azonkívül sokat tanult ő járkálás közben a látottakból;a városnak ezerféle berendezéseit, melyek első tekintetre csupa csodáknak tetszettek neki, lassankint érteni kezdte tiszta elméjével, tekintete biztosabb lett és mégis - ej, hogy is történhetett az? - éjjel mégis gyakran megtörtént vele, hogy amikor felébredt és oly egyedül találta magát a nagy, magas szobában, néma és különös fájdalmat érzett.

Honvágyat érzett talán, Ama hatalmas, rejtélyes érzés talán már ébredezni kezdett keblében? Nem, az az érzés,mely a válásnál egy rövid perc alatt óriási erővel ragadta meg, anélkül, hogy biztos alapra talált volna éretlen lelkében, most visszatért a szélrohamhoz hasonlóan, röviden, megkapóan, behatva szíve legmélyéig.

Öreg anyja iránt érzett szeretete volt az.

Öntudatlanul mindig szerette a szegény, öreg anyát, de szív és gondolat nélkül való szeretet volt az, mint ahogy a legtöbb fiú érezni szokott,kik a leghívebb szív oltalma alatt gondtalanul nőnek fel. A valódi gondtalan gyermeki szeretet volt az, félig kegyetlenség, félig önzés.

És mi különös! Az idegenben a szeretet egyszerre oly hatalmasan megváltozott. Alakot öltött, a fiú lelke elé lépett, de még nem vegyült sajnálattal és bűnbánattal, csak fékezhetlen vágy alakjában jelentkezett, hogy csak egyszer hallja anyja leheletét a kicsiny hálószobában, csak egyszer hallja anyja leheltét a kicsiny hálószobában, csak egyszer érezze áldó kezét forró homlokán, még csak egyszer megcsókolhassa a kezet, melyet oh, még a búcsúzásnál sem csókolt meg!

Az ifjúság gyorsan és könnyen küzdi le a legerősebb érzelmeket. Az éjnek egy álmatlanul eltöltött félórája telve a legcsodásabb gondolatokkal és ezután ismét egészséges, mély reggeli álom, telve mosolygó álmokkal; majd a boldog ébredés reggel és az eredménydús nap zavartalan élvezete!
És e tarka élet közepette mégis mindig e hirtelen gondolat; az a bizonyos érzés a szívben, a hatalmas vágy ébredése:

Öreg anyja iránt érzett szeretete volt az.

Öntudatlanul mindig szerette a szegény, öreg anyát, de szív és gondolat nélkül való szeretet volt az, mint ahogy a legtöbb fiú érezni szokott,kik a leghívebb szív oltalma alatt gondtalanul nőnek fel. A valódi gondtalan gyermeki szeretet volt az, félig kegyetlenség, félig önzés.

És mi különös! Az idegenben a szeretet egyszerre oly hatalmasan megváltozott. Alakot öltött, a fiú lelke elé lépett, de még nem vegyült sajnálattal és bűnbánattal, csak fékezhetlen vágy alakjában jelentkezett, hogy csak egyszer hallja anyja leheletét a kicsiny hálószobában, csak egyszer hallja anyja leheltét a kicsiny hálószobában, csak egyszer érezze áldó kezét forró homlokán, még csak egyszer megcsókolhassa a kezet, melyet oh, még a búcsúzásnál sem csókolt meg!

Az ifjúság gyorsan és könnyen küzdi le a legerősebb érzelmeket. Az éjnek egy álmatlanul eltöltött félórája telve a legcsodásabb gondolatokkal és ezután ismét egészséges, mély reggeli álom, telve mosolygó álmokkal; majd a boldog ébredés reggel és az eredménydús nap zavartalan élvezete!
És e tarka élet közepette mégis mindig e hirtelen gondolat; az a bizonyos érzés a szívben, a hatalmas vágy ébredése:

- Oh, anyám, én anyám!

Nagyon is gyorsan búcsúzott el a drága öregtől, ez lesz az oka! Ha még egyszer elbúcsúzhatna tőle hosszan, nagyon melegen, akkor jobban lenne. Talán, - oh, mily elragadtató remény ébredt fel szívében, - talán még haza mehetne egyszer elutazásuk előtt, csak egy napra; még egyszer megmutathatná anyjának, mennyire megváltozott és azután elbúcsúzna tőle igazában, meleg szívélyességgel.

Vajon megtartotta-e már a bácsi ígéretét, küldött-e vajon már egyszer pénzt az anyjának? Akkor elküldhetné neki az útiköltséget! A rokonoktól nem merte azt kérni. Hiszen oly jók voltak hozzá, mily sokban részesítették;de nem volt bennük semmi melegség, bensőség, mely felbátorította volna őt arra, hogy kifejezze előttük szívének valamely nagy óhajtását.

Az anya, a kicsiny, szegény, öreg asszony, ráncos arcával és parasztruhájában mégis nagyon, nagyon fölötte állott a világ összes embereinek. És ezt ő sohasem érezte, amikor még otthon volt!

Az első hosszabb levélben,melyet anyjának írt - eddig csak rövid üdvözleteket küldhetett levelező lapokon - szerényen megemlítette a napról-napra hevesebben ébredő vágyát.

Már december eleje volt, az egész gazdag város villogó fényben tündökölt és a fényesen megvilágított kirakatok csak úgy csillogtak a sok kincstől, mely bennök föl volt halmozva. A boldog fiú mindezt láthatta, mindezt élvezhette és aközben mindig csak az az egy gondolat élt benne, "de szeretném ezt elmesélni anyámnak!"

Karácsonyra haza akart menni! Ha édesanyja elküldi neki az útiköltséget és azt írja neki, hogy akarja és óhajtja, hogy fia eljöjjön, akkor senki sem tartóztathatja őt.

Mikor az asztalnál egyszer egész félénken kifejezte óhaját, Bella, a legidősebb leány kijelentette, hogy ez hallatlan, ízetlen balgaság;de Bella és Hedvig most néhány hétre elutazott János nagy örömére. A hölgyek még egyszer meg akarták tekinteni hazájuk néhány nagyobb városát és néhány fővárosi ismerőseikkel együtt egy kis utazásra indultak Fiuméba és Abbáziába.

Az anya válasza nagyon soká késett, János e rövid idő alatt majdnem teljesen elfelejtette, mily módon megy otthon a dolog, mily nehézkes és törődött volt már édesanyja és mily fárasztó, majdnem leküzdhetetlen munkával járt rá nézve egy levélnek a megírása, különben nem csodálkozott volna oly végtelenül, hogy nem érkezett gyors válasz.

Megfeledkezett volna már édesanyja róla? Már nem szerette volna őt? Haragudott anyjára, neheztelt reá könnyei közt és emellett napról-napra növekedett iránta érzett nagy szeretete. Mily nagy dolog volt, hogy kitárhatta szívét az ő kedves, okos Katicája előtt. Katica ismerte vágyát és óhajtásait, de szüleit is jól ismerte és bármennyire érzett Jánossal, tudta, hogy szülei nem jó szemmel néznék a búcsúzás ismétlődését, az egész eszmét nevetségesnek mondanák.

- Mindenesetre nagyon ártanál magadnak szüleimnél ez óhajtásod kifejezésével - szólt a bájos tanácsadó. - Ha helyesnek találnám, én magam kérném tőlük számodra az engedélyt.

De végre elérkezett egy nap, midőn az okos gyermek is így szólott, míg a meghatottság könnyei majdnem elfojtották szavait: "Menned kell! Nincs tovább gondolkodásra idő! Egész egyszerűen szíved sugallatát követed és megkéred atyámat."

Ez akkor reggel történt,midőn Katica, Jánoshoz belépve, őt szíve mélyéig megrázva találta, anyjának végre elérkezett, sárga papirosra és nevetségesen hibásan írt levele fölé hajolva.

Azt hitte, hogy anyja megfeledkezett róla és hogy már csak ő szereti anyját! És milyen nyelven szólt hozzá az anyai szív. Mennyi lemondás, mennyi forró, önzetlen szeretet, mennyi megható fájdalom! Most, csak most tudta igazán, hogy milyen az anyai szeretet. Oh, most már csak egy órai együttlét, csak egy órára vágyott; nem hogy általa megvigasztaltassa magát, nem hogy asztalánál még egyszer egyék a fekete kenyérből, melyre valóságos éhséggel vágyott, nem! Meg akarta vigasztalni anyját, részt akart venni szenvedésében, egyedüli szenvedésében, melyre nem is gondolt.- Oh, az ő vágyódása csak önzés volt!

És most minden forrás kifakadt keblében, most egész lénye csupa imádat volt a szegény, öreg asszony iránt.

Oh, anyám, én anyám!

Katicának, sajna, de igaza volt gyermekes sejtelmében. A bácsi sehogy sem tudta megérteni unokaöccsének rajongó kifejezését és egész kereken megtagadta annak nyílt, bátor kérelmét.

- Ha az életben minden csekély hajlamnak engednénk, fiam, akkor nem mennénk valami sokra. Aki nagy célt akar elérni, az előre tekintsen és ne hátra! - szólt ama hideg meggondolt módon, mellyel a legtöbb dolgot elintézte. E férfiú hideg önuralmán keresztül csak ritkán tört magának utat a valódi izgatottság, a valódi harag, nagyon ritkán bár, de aztán annál hatalmasabban.

János kérelme csak nyugodt és határozott válaszra indította.
- Úgy ám, fiam, ez a dolog nagyon kevéssé lenne hasznodra! Egyszeri búcsúzás is majdnem sok, a kétszeri éppenséggel nevetséges. És most elég ebből. Nem szeretek sok szót vesztegetni haszontalan dolgok felett!

Egy kimért, sokat mondó kézmozdulat és János tudta, hogy most már egyetlen szót sem szabad szólnia és egy percig sem szabad tovább időznie a bácsi pompás kis irodájában. Becsületére vált, hogy nem hagyta el a bácsi szobáját elfojtott könnyekkel; a bácsi férfias, határozott modora egy percre megerősítette gyenge, a vágytól beteg lelkét; talán igazat fejezett ki az amerikainak józan esze. A kétszeres búcsúzás - nem volt az talán kétszeres gyötrelem az öreg asszonyra nézve? És nem volt-e nagyon gyermekes dolog tőle, hogy életének ily hatalmas fordulata előtt, mely néhány év múlva javára válik majd az anyának is, habozva és sóhajtozva áll meg és kockára teszi talán jótevőjének jóakaratát - egy kis óhaj kedvéért?

A fiú összeszedte minden eszét; és így megnyugtatja magát és kis barátnőjét, ki vele együtt szenvedett. De titkon, lopva, ismételten elolvasta anyuskája levelét, mely most legkedvesebb, legdrágább kincsét képezte. És titkon, eszének minden okadatolása dacára, szíve mindig újra dagadozott ama megfoghatlan, hatalmas vágytól, melyet szavakban kifejezni nem lehet. Küzdött magával, mint egy férfiú; hiszen el akarta nyomni érzelmeit és naponta azt hitte, hogy győzött maga felett, míg a vihar újból megragadta lelkét.

Így érkezett el karácsony ünnepe.

A szent estének reggelén a hölgyek megérkeztek utazásukról egy csomó bőrönddel és poggyásszal megrakodva; egyszer szívük vágya szerint akarták megünnepelni a karácsonyt és a legszebb és legdrágább tárgyakat megvásárolták, mellyel egymást megajándékozzák; a szálloda-tulajdonosnál megrendeltek egy nagy karácsonyfát, dúsan ellátva gyertyákkal.

- Mily szép dolog, hogy most ismét együtt vagyunk mindnyájan - szólt a néni, midőn ismét ott ültek együtt a villásreggelinél a hosszú ebédlő-asztalnál.

- És én egészen egyedül vagyok! - hangzott János szívében. Neki úgy tetszett, mintha anyuskája ismételné e szavakat; melyeket leírt levelében s melyek mindig fülében hangzottak, csak hogy most a rendesnél tisztábban. Valóságos láz járta át testét; de erőt vett magán, hogy vidáman válaszolhasson a bácsi kérdésére, melyet az hozzá intézett; csakhogy ereje hirtelen elhagyta; már néhány nap óta oly lázas rosszullétet érzett, anélkül, hogy megakadályozhatta volna, könnyei hirtelen kipotyogtak tányérjára.

Minden szem reá irányult. Néhány zavaros, gyorsan kiejtett szóval bocsánatot kért és kirohant a szobából, egyenesen hálószobájába, hol térdre rogyott ágya előtt, elrejtve fejét a párnák közé.

Így találta őt Katica, az egyetlen, ki egy kis idő múlva utána ment. Aranyfürtös fejecskéjét sokáig tartotta János vállához támasztva s csak hosszas hallgatás után szólt halk, szelíd hangon:
- Ne sírj, neked azonnal el kell menned, mert különben későn érkezel a vonathoz!
- Hogy érted ezt? - kérdé János, gyorsan megemelve feldúlt arcát.
- Utazz el!
- Istenem, Katica, hát szabad? Megengedik? - szólt hebegve.
- Nem, - szólt a lányka még halkabban - nem engedik meg. De én, oh, János, én nagyon engedetlen gyermek vagyok, de életem végéig kérem majd a jó Istent, hogy bocsássa meg nekem, - én adok neked pénzt, odaadom zsebpénzemet; venni akartam neked ma érte valamit, - de inkább használd fel az utazásra. Íme, fogd e pénzt s fuss le gyorsan a kis melléklépcsőn, nem fog látni senkisem. Egyszóval, eltávozásod után majd elmegyek apához és elmondok neki mindent. Holnap majd visszajössz és az apától mitsem kérek karácsonyra csak azt, hogy neked megbocsásson.

Lehetséges volt-e ellentállani az édes, csábító szavaknak? Oh, ő meg sem kísérlette,még azon sem gondolkozott, hogy mi lesz a dolog vége. Csak érezte szívének ujjongó verését és csakis óhajtása beteljesülését látta: alig tudta visszafojtani örömkiáltását, amidőn mentő angyalának megcsókolta mindkét orcácskáját.

Azután el innen - gyorsan lekapta köpenyét és sipkáját a fogasról, azután lefelé haladt a melléklépcsőn, még egy üdvözlet, még egy hálateljes tekintet Katicához, ki még mindig ott állott és búcsút intett neki.

De egyszerre megállott János némán, mozdulatlanul és sápadtan, mintha kővé meredt volna. Megrémült tekintettel nézett alá. Nem álmodott;nem tévedett;a lépcső aljánál ott állott a bácsi, sétára készen, mintha reá várakoznék és a bácsi hangja volt az, mely csodálatos nyugodtan hangzott:
- Talán éppen utazni akartál, úrficskám?

A szegény bűnös alig érthetően hebegett: "Oh, csak egy napra, csak néhány órára! Nem bírtam ki tovább! Katica bocsánatot akart kérni értem. Bocsáss meg és kérlek, nagyon kérlek, engedj utaznom."
- Menj csak, én nem tartóztatlak! - szólt a bácsi. De szörnyű remegett most nyugodt szavain keresztül.
- Menj! De azt az egyet jegyezd meg magadnak: vissza ne merj jönni! Mi nem létezünk többé a te számodra és te se a mi számunkra. És most takarodjál fickó, takarodjál és ünnepeld meg a karácsonyt ott, ahol neked tetszik.

***

János egyszerre csak künn állott az utcán a szállingózó hópelyhek között és majdnem eszméletét vesztette a szégyen, az ijedtség- és megdöbbenés miatt. De mintegy öntudatlanul is és dacára belső izgatottságának gyorsan haladt előre, egyenesen a központi pályaudvar felé, honnan éppen most volt a vonat indulandó az ő faluja felé.

A büszke nagy épület, fényes jövője,éppen most dőlt romba előtte, de nem volt ideje sokáig időzni a romok mellett, egy halvány fény csalta előre, melynek bájos karácsonyi csillogása volt, a halvány, szegényes gyertya volt az anyja kunyhójában.

- Oh, anyám, én anyám! Néhány percig úgy érezte, mintha szíve énekelne a túlságos boldogságtól.

Persze a hosszas, egyhangú, lassú utazás alatt, volt ideje a komoly gondolkozásra. Tényleg eljátszotta élete boldogságát, eldobott magától fényt és gazdagságot, - de a valódi boldogságnak nevezhető-e a fény és a gazdagság? Ezentúl mindig - mindig nehezen kell majd dolgoznia, szegénység és nélkülözések közepette kell majd élnie, igaz, hogy mindig nagyon jól esett neki a szegénység kemény kenyere, hát még akkor ha majd ő maga keresi azt meg a maga és édes anyja részére. Igen, az anya számára és az idő már nincs messze, mikor az ő erőteljes, fiatal karjai gondoskodhatnak a szeretett, öreg asszonyról.

Oh, szegénység, oh, munka! mily aranyos fénysugár övez titeket. Mily fénylően tündököltök a fiatal, lelkendező vándor elé, kinek a vasúti állomástól még nagyon sok órán át kell vándorolni a falujáig, a pompás erdőn keresztül. Teljesen megnyugodott már a gazdag és nagyszerű jövő elveszte miatt, mely tegnap még oly kecsegtetően intett feléje.

És mikor a hólepte erdei út mindinkább elhalványodott, mikor az erdő fái körül fel-feltűntek a fényes csillagok és mikor a távolban már láthatók lettek a csillogó karácsonyi gyertyák, - mit törődött a tovarohanó,m boldog fiú azzal, amit elvesztett?

Az estei harangok megszólaltak; ott állott anyja kunyhójának ablaka előtt, a gyenge jégkérgen keresztül, mely az ablakot ellepte, meglátta anyját a fehér abrosszal leterített asztal mellett, előtte a testamentummal; egy kicsiny karácsonyfán, mint minden évben, most is ott égett két szál gyertya és a cserépkorsóban, beragyogva a halvány fény által, ott voltak a virágzó gallyak az atya sírjáról, mintegy életre ébresztve a szent éj varázsa által. De az anyóka nem látja e virágokat. Más irányba tekint, - igen, ott a széken ki vannak rakva fiának ünneplő ruhái, melyeket ő varrt neki, ugyanazok, melyeket nem volt szabad elvinnie magával az új világba!

Az anya nézi a ruhákat és bólintgat, bólintgat oly meghatóan és oly fájdalmasan, öreg hófehér fejével! Mit gondolt? Mit szeretett volna vajon kimondani? Mily rángás vonult végig sovány, fájdalmas vonásain?

- Elment! - szólt arcának minden egyes redője - és én oly egyedül, oly nagyon egyedül vagyok! Azután ismét lesütötte kisírt szemeit a szent könyvre és azután, egyszerre -

Nem, nem írom le! Azt hitte, hogy álmodik, hogy meghalt és midőn az ajtó megnyílt, hogy a menny kapui nyílnak meg előtte.

Egy szőke fej pihent ölében és örömkiáltás járta be a szobácskát.

- Oh anyám, én anyám!

Ez aztán olyan karácsonyi öröm volt, melyet szavakban kifejezni nem lehet. Mennyire megrázta a fiú szívét anyjának hebegő, reménytelen, boldog öröme!

- De most nem megyek el többé tőled, anyám! Itt maradok nálad; szorgalmas munkás akarok lenni, egyéb semmi. Ej, mit törődöm én a többivel! Hazámban, nálad anyám, itt van a boldogság!

Csak lassan csillapodott le mindkettőjük öröme, csak lassan tért vissza a béke, a boldogság hatalmas rázkódtatása után, és végre nyugodt, boldog kéjérzet vett erőt mindkettőjükön.

Az anyuska hosszasan tipegett ide s tova, lelkendezve készített drága gyermekének egy kis jó ünnepi étket, az asztalra rakott néhány darabot a mákos és diós patkóból, és mikor végre, kéz a kézben, ott ültek az asztalnál, csak akkor fogták fel teljesen, mily nagyon boldogok voltak.

És János nem érzett csalódást, vagy megbánást visszatérése miatt. Nagyon is jól megértette ő most, hogy mi rá nézve a legjobb, a leghelyesebb.

Nyolc nappal az ünnep után nagyon kedves levélkét kapott Katicától, mely, ha még ingadozott volna, nagyon sok gondolkodásra adott volna neki okot. Folytonos és forró könyörgéseivel (oh, mily szépen kérhetett, gondolta János magában) arra bírta végre atyját, hogy elnézést ígért a bűnösnek, ha ez bűnbánólag kér bocsánatot és megígéri, hogy mindig nagyon engedelmes lesz.

János gyorsan és minden habozás nélkül felelt.

Teljes szívből mondott köszönetet Katicának és egy külön levélben a bácsinak is megköszönte teljes szívéből a jóságot, amit iránta tanúsított. De megírta, hogy az ő helye otthon van és elhatározása szilárd és megingathatlan: ő otthon marad anyjánál.

És ez elhatározását sohasem bánta meg. A kicsi, szegény Jánoska felküzdötte magát az iparos legénytől a munkavezetőig, azután vállalkozó műiparos lett, sikeresen és szerencsésen működött és édes anyja még megérte, hogy az óvilágban is gazdag emberé lett.

Amerikát is megismerte még, de csak tizenöt évvel később, mint ahogy először meg volt határozva. Mikor elment Katicáért, ki az ő feleséget lett, érett ésszel utazta be Amerikát, hogy tapasztalatokra tegyen szert szakmájában.

És most már ő maga is öregszik.

De szíve mindenkor megifjodik és megenyhül és érzi az elmúlt idők egész tavaszi viharát, ahányszor gondolataiban visszatér a múltba, ahányszor újból elolvassa a levelet,melyet a megható anyai szeretet intézett hozzá, ahányszor képzeletben ott térdel előtte és könnyező szemmel, a boldogság érzetében így kiált fel:

- Oh anyám, én anyám!